1920. június 4. a múlt század magyarságának legtragikusabb napja volt. Az ország elvesztette területének 2/3-t, népességének több mint felét azzal, hogy az antant hatalmak gátlástalan nyomására, a Párizs melletti Trianon palotában aláíratták szégyentelen diktátumukat.

E szörnyű tragédiára lehet emlékezni otthon, köztéren vagy konferenciákon, de ez már roppant unalmassá válik 70-80 éven keresztül. Ezért a várpalotai Bakonyi Poroszkáló Túraklub „motorja” Csepin Péter felhívással fordult a magyar emberekhez, mintegy az országot újra egyesítve, úgy emlékezzünk a trianoni kivéreztetésünkre, hogy „megszállva” az ezer éves határokat, máglyarakások fényével kirajzoljuk azt. Ez ma már a műholdas navigációs rendszereken jól nyomon követhető és felemelő élményt nyújtó.

A fenti felhíváshoz csatlakozott csapatunk, azon belül is egy autónyi társaság: Orbán Zoltán st., Dénes Krisztián (Gömbi) őv. , Csere Kálmán őv., Horváth Isti és jómagam.

Még a péntek esti csapatmegbeszélésen megállapodtunk az indulásban, 14 órában maradtunk, mert a középiskolások korábban nem tudnak hazaérni Siófokról, Kadarkútról. Az úti célban úgy egyeztünk meg, hogy Boglárhoz lehető legközelebbi határkő legyen. A térképre ránézve a nyugati határszél tűnt optimálisnak, azon belül is a jelenlegi Szlovénia, mivel egy 35 km szakaszt kivéve a határ autópályán Tornyiszentmiklósnál elhagyható. Igen ám, de innét délnek vagy nyugatnak vegyük az irányt és vajon hol húzódott a történelmi határ? Az interneten semmi használhatót nem találtam, skypoltam a Tündével, nem mentem semmire. Szerencsére Vadász Gábornál még volt egy Nagymagyarország térkép, amit megfejeltem egy mai Szlovén autós atlasszal, arra gondolván, hogy a „ két forrást egyesítve” dülőre jutok. Azonban az 1910-es állapotokat tükröző térkép magyarnyelven a másik szlovénul tartalmazta a földrajzi neveket. Egyébként a mai Szlovén –Osztrák határ sem azonos a régi Magyar –Osztrákéval. Hétfő délután lévén túl sok idő nem maradt az úti cél kijelölésére, az internet, a papíralap csődöt mondott, maradt a telefon.

Arra gondolván, hogy Tornyiszentmiklós nem lehetett túlságosan messze elképzelésemhez, kikerestem az önkormányzat elérhetőségét és léptem. Az első nekifutásomra a polgármester urat nem sikerült megcsípnem, de titkárnőjétől legalább megtudtam mobilszámát és azt, hogy a leírtakkal ellentétben nem 6-22 óráig üzemel a határ, hanem 24 órán keresztül és meg sem kell állni ott. Elő a mobil, Szabó István kapásból nem tud válaszolni, de felajánlja készségesen másnapra utánanéz a problémának. Ebbe maradunk, de túlságosan nem nyugodtam meg. Azon morfondíroztam, mit lehetne még itt tenni?

Jutott eszembe, én néha hallgatom a lendvai magyar rádiót és a megmozdulásra felszólító kör e-mailban szerepel egy név, Csepin Péteré. Név a keresőbe és egy e-mail cím érkezik, azon mobil elérhetőséget kérek. Néhány perc múlva az is meg van. Első csöngetésre: „itt Csepin Péter, kis csapatommal lóháton a határ felé tartok, de segít önnek Szilágyi Péter a telefonszáma megtalálható a www.ezereveshatar.huhonlapon. Nem található meg, csak egy e-mail cím. Ismét drótposta, telefonszám kéréssel. Láss csodát! Hasznos tanácsokat kapok, többek között egy kulcsszót, amit a keresőbe beírva (III. katonai felmérés)

feltűnik Nagymagyarország kontúrja szelvényekben, magyar nyelvű nevekkel. A térkép kitünő, de a határokat nem mutatja. Tehát ott vagyunk, ahol a part szakad.

Próbálkozom a rádiós iránnyal, azonnal létrejön a kapcsolat és máris egy név a nyerő: Göncz Lászlóé, aki történész és a Szlovén –Magyar Baráti Egyesület elnöke. ( A titulus hibájáért elnézést kérek.) Azonnal válaszol kérdésemre: a horvát határt nem preferálja, ellenben Muraszombattól nyugatra hosszabb szakaszon a folyó volt a határ, de vigyázni kell, mert hol a bal parton hol a másikon futott az. Végül Petanjci (Szécsénykút) lett az úti cél, megjegyezve, hogy nem lesz könnyű az iránytartás, mert az autópálya építkezések miatt, a körforgalmak garmadáját kell leküzdenünk. Hoppá!

Közben polgármester úr is szorgoskodott, több telefonváltás után sikerül beszereznie egy korabeli Zala vármegye térkép másolatot, amit drótpostán átküldött. Fáradozását megköszöntem, amire azt válaszolta, hogy „Ő is sokat tanult a kihívásból”.

Ilyen előzmények után útra készen, már csak egy GPS-t kellene szerezni! Gömbinek ez nem okozott problémát.

Szerdán 14:05-kor robogtunk az autópályán. A navigátort teszteltük a határig, kitűnően üzemelt: „a következő lehetőségnél forduljon jobbra”, erre Gömbi „ne pofázz”. Beugrottunk a kanizsai Tescoba fákjákért. Félnégy előtt már a tornyiszentmiklósi polgármesteri hivatalban toporogtunk.

Polgármester úr a falut rótta, így otthagytunk hálánk jeléül egy kis csekélységet. Na mit? „BB”. Irány Lendva, hogy még munkaidőben elérjük a történész urat. A határt 1000-rel vettük és 15:45-kor már a Göncz úr hivatala felöl érdeklődtünk egy fiatal srácnál. Mosolygós, kedves gyerek volt, azt mondta nincs messze, de bonyolult elmondani, inkább kövessük. Bevágódott vadonatúj sport Merdzsójába és mint a szél, 1 perc múlva megérkeztünk. Hálából kapott egy cserkész pólót és igazán örült neki. Sajnos Göncz úrral sem sikerült találkozni, így csupán a szokásos „csekélységet” hagytuk hátra, viszont úti célunk nem lelt megerősítésre. Most kezdődött a GPS nagy időszaka, útban Muraszombat felé körforgalom körforgalom hátán. Legyűrve a 35 km-es távot, városnézést iktatunk programunkba pihenés képen. Egy kicsit poénkodtunk a városi parkban álló II. VH.- s relikviákon, jártunk teljesen őrizetlen Görög katolikus templomban végül a buszpályaudvar mellett Gömbi fizetett egy-egy lángost. Ez nem volt utunk legemlékezetesebb eseménye. Fél hat felé égve a türelmetlenségtől nekivágtunk az utolsó kilométereknek. Néhány perc múlva már a Mura hídján bámészkodtunk, és azon tanakodtunk, hogy lehet az, a túlpart még mindig Szlovénia, holott a térkép szerint Ausztriának kellene lenni. Bejártuk az árteret, és a túl partot és Gömbi bizonyosságot szerzet, hogy ez a folyó a „Big Mura”. Elbizonytalanodtunk. Vajon jó helyen vagyunk? Elhatároztuk, tovább megyünk és szétnézünk egy kicsit. Ahogy a környéket átvizsgáltuk egyre jobban megerősítettük egymást, hogy az első megálló a nyerő, mivel ott a folyó vargabetűt ír le és mi pedig a V betűalján álltunk meg, itt a híd, tehát mindkét oldal Szlovénia. Az idő egyre fogyott, visszamentünk a bal partra. Ekkor már a helyiek igencsak méregettek minket.

Nem volt mit tenni, mint alkalmas helyet találni a máglyánknak, valamint száraz fát gyűjtenünk. A frissen épült gát oldalában találtunk megfelelő pozíciót, az utolsó háztól sem láttak minket. Mire végeztünk nyakig sárossá váltunk, így a folyó kulturált partján kimosakodtunk. Átvedlettünk cserkészbe és még világoson fényképezkedtünk a hídon. Irány az Aldi, egy kis testi táplálékért. Itt is nagy feltűnést keltettünk egyenruhánkkal, de mindenki mosolygott. A folyóparton egy kiépített sütőhelyen megvacsiztunk, szépen szabályosan imával és étvággyal. Lassan elérkezett a mi időnk, kezdett sötétedni. Fáklyára, zászlókra, kalapba! Elindultunk a gátra. Gyújtóst a faközé, olajat a fákjába és meggyújtottuk azokat pontban 20: 45-kor. Elmondtunk egy Miatyánkot, elénekeltük a Cserkészindulót és utána percekig néma csend. Mint kiderült, többünk azon gondolkodott, hogy a vastag fellegeken keresztül lát e minket a világ (műhold)? Vajon kirajzolódott-e Nagymagyarország sziúlettje, vagy tényleg minden veszve? Vagy máglyánkat az 5 fákjával az égvilágon senki sem látja?

Vajon akadt e még magyar, aki a határokon együtt érez velünk? Minden estre nekünk életre szóló élményt jelentett ez a szécsénykúti este, akkor is, ha nem a megfelelő helyen „világítottunk”.

21: 10-kor a kocsinál átvedlettünk, 5 perc múlva már robogtunk a csonka Magyarország felé. Útközben a régi, vidám, közös élményeket elevenítgettük fel, sűrű vízívás és bóbiskolás közepette. Az első hazatérőtől 23:07 – kor búcsúztunk el.

Remélem nem maradt ki semmi!

(2008. 06. 05.)