Wass Albert - ELŐHANG

Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze. 

És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond. 
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének. 
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti. 
És jött az első szél: és nem döntötte össze. 
És jött a második szél: és az sem döntötte össze. 
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült. 
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára és ledöntötték az ő oszlopát. 
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének. 
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.

Szentgotthárd, 1926. november 14.

Móra Ferenc - A piaristáról, aki papucsban mondja a misét

Akik a kegyesrendieknek Krisztus szíve szerint való igaz keresztény szellemét meg nem értették, kezdetben sok mindennel megvádolták őket. Nem hiába, hogy a rendalapító Kalazanciussal is megjáratták az inkvizíció börtönét, ha csak pár órára is - lelke fiaival is sokat kötözködtek. 
A szegedi társház Historia Domusa följegyzi, hogy a XVIII. század utolsó éveiben bizonyos Hempel Flórián piarista atyát azért jelentették fel a csanádi püspöknél, mert papucsban mondta a misét a palánki templomban. Hát ennek a papucsos misének a történetét én így gondoltam el. 
A kegyes atyák azidőben a Hatrongyosban laktak. Így bérmálta el a néphumor azt a hatszobás viskót, amely a palánki templom délkeleti oldalához volt ragasztva. Valamikor pestises betegek lazarétuma volt, de mikor már arra se volt jó, akkor a piaristáknak csináltak belőle enyhhelyet. Szelemenjeit megőrölte a szú, zsindelyét lerothasztotta az eső, a padlata penészes volt, a falai repedezettek, és nem volt egyetlen ablaka sem, amelyet becsületesen be lehetett volna csukni. (Ezt a tulajdonságukat azóta is makacsul őrzik a városi házak ablakai.) Mármost tessék elképzelni egy téli hajnalt, amikor havaseső esik, és üvölt a Tiszáról a szél, és csak azért nem viszi el a Hatrongyos tetejét, mert már nincs is neki teteje. Még sűrüllik a sötét mindenütt, csak egy ablakon szivárog ki a mécsvilág: az öreg Flórián atya már talpon van, készül a templomba, ő a soros a hajnali misét mondani. 
Körülményes dolog a készülődés, mert törődött agg ember már Flórián atya, és sok motyót kell öreg testére szedni, hogy kibírja a templom gyilkos hidegét, mert házában már abban az időben is igen szegényesen lakott a jó Isten. Igaz, hogy ami szél a repedt ajtón bejött, az kimehetett a törött ablakon. De közben a csontja velejéig didergett az ember. Különösen a láb, a láb - azt nem győzi már felfűteni a lassú, fáradt, öreg vér. 
Szerencsére Flórián atya jól el van látva meleg lábbelivel. Borjúbőr csizma, bélés is van benne, húsz esztendeje szolgál már, de csizma az még most is, nemhiába, hogy a keresztapja cselekedte, aki híres-nevezetes vargamester volt Perjámoson, az Isten nyugtassa szegényt. 
Éppen a hosszú életű csizmába igazítja bele a lábát Flórián atya, mikor megzörgetik az ajtaját. 
- Ki van ott? 
- Buborék Szilveszter discipulus syntaxista. Laudetur Jesus Christus. Minisztrálásban vagyok soros, domine páter. 
- In aeternum, amen. Gyere be, fiam. 
Becsusszan az ajtón Buborék Szilveszter syntaxista diák. Csupa lucsok a gyerek, átáztatta a hólé, a felsővárosi Latrán utcától idáig. Vacog a foga az istenadtának, tócsa marad a lábanyomán. 
- Per amorem Dei - hőköl vissza az öreg pap -, hát a te lábadon mi az a kék? 
- A bűröm - mondja Buborék Szilveszter. 
- Hát csizmád nincs? 
- De van, csakhogy az édös bátyám hordja, mert ű székálló legény. 
Flórián atyának fáztában is melege lett, úgy elborzadt. Hogy lehetne a templom tégláján félóráig állatni ezt az istenadtát? 
- Gyere ide, te trifurcifer, húzd le a csizmámat. 
Buborék Szilveszter megtette. 
- No, most húzd föl. 
Buborék Szilveszter könnyen szót fogadott. Derékig belesuttyant a csizmába. 
- No most eredj, zörgess be a harangozónak, aztán várj meg a sekrestyében. 
S ahogy a gyerek elment, Flórián atya előkaparászta az ágy alól keshedt papucsait. Bizony a lábujja kikéredzett belőlük, mire az oltár elé került, de hát azért a rorate caeli így is csak megtalálta útját az éghez. És én nem tudom, mit szólt a csanádi káptalan a papucsos miséhez, hanem abban bizonyos vagyok, hogy amikor Flórián atya megindult a nagy útra a csillagok közé, a jó Isten, aki csak a szíveket nézi, a legkedvesebb angyalkáit szalajtotta elejbe, hogy papucsban kattyogó, öreg lábai elé a legpuhább felhőcskéket terítsék szőnyegül.

Wass Albert - A MAGÁNY TEMPLOMÁBAN

Itt nem lehet csak áhítattal járni.

Szent tölgyfa-bolt: itt mindent megtalálni ami volt.

Itt a Csend lakik és a szent Magány,

csak itt lehet imádkozni talán.

Csak itt lehet szívet megnyugtató

nagy Estre várni és megtalálni

a mosolygó Halált.

Itt látni kell, milyen megnyugtató

ez a furcsa szó, ez az Este szó.

Itt látni kell: hogy szép is a Halál,

villámfényben ha néha arra jár,

mikor áldozati tűz lobban és orkán orgonál.

Mert templom ez:

a Magány temploma,

A Szépség temploma,

Az Idő temploma,

Az Élet temploma,

A Halál temploma,

az Örökkévaló nagy Csend-temploma.

Lehet-e itt Isten-tagadva járni,

és a Halált remegve, félve várni

és megtagadni, hogy szent a Magány,

s tagadni, itt, hogy szent a temploma?

Nem. Soha.

- Fotóalbum -

- Jeleléti ív -